Eszméletlen film. A lélegzetem elakadt, miközben néztem.
Az emberség próbája
Dogville

Ha létezik kegyetlen színház, akkor léteznie kell kegyetlen filmnek is. Lars von Trier Dogville-je nem ismer kíméletet sem a nézőkkel, sem saját szereplőivel szemben. A gyakorlott kínzók szívós lassúságával boncolja tárgyát: a megváltás lehetőségét zsigerből elutasító embert. Az elidegenítés eszközével csalja csapdába nézőit, hiszen Dogville-t, ezt az állítólagos amerikai kisvárost csupasz színházi díszletként állítja elő. A kamera nem várost, hanem színpadot pásztáz, ahol jelzésszerűek a térelemek. Nincsenek falak, ajtók, ablakok: minden átlátható. Felülről nézve mintha a város térképén mozognának a szereplők, hiszen fehér feliratok jelzik a padlón az utcaneveket, házakat, tereptárgyakat. Állandó tájékozódási pont például az Öreg bánya, az Egresbokrok vagy az Öreg hölgy padja. Trier ironikusan felvonultatja a kisvárosi filmek szokásos kellékeit. Kezdetben még a nézők is átverődnek: kacagnak, hogy értik a paródiát. A történet előrehaladtával azonban az elidegenítés nem a humor eszközének mutatkozik, inkább a valóság igazabb megragadásának módjává válik. Trier póztalanul lecsupaszít minden lehetséges elemet, és szándékosan idézőjelbe teszi a látványt. Észrevétlenül ringat abba az illúzióba, hogy azt, ami elidegenített, már nem is lehet átélni. A dolog a Dogville esetében éppen fordítva működik: a mozi közönsége is folyamatosan belekerül a kisváros vonzásába, nem tudja függetleníteni magát az ijesztő kényelmességgel kegyetlenedő történettől.

Dogville álmos rendjét egy különös nő érkezése zavarja fel. Grace (Nicole Kidman) üldözői elől menekül a zsákvárosba és önfeláldozó lényével, abszolút jóságával "borítja ki" a helyieket. Nem akarnak az elérkezett kegyelemben részesülni, és nem is érzékelik, hogy Grace próbára teszi őket. A próbát pedig nem állják ki, így a nő a város megbüntetése mellett dönt. Különös Krisztus-párhuzam ez, hiszen távol áll a megváltóról alkotott hagyományos képtől, ahol az isten küldötte mindig az emberek feloldozása mellett foglal állást. Ez a felfogás talán az ószövetségi kegyetlenebb Isten-ember kapcsolathoz áll közelebb. Ott az Úr elpusztította saját teremtményeit, csak Noénak kegyelmezett, ezzel biztosítva a túlélést. Trier nem nyit kiskaput. A megalázott, ki- és elhasznált nő tűzbe boríttatja Dogville-t: egyedül a kutyának kegyelmez. "(...) amikor Grace beül a lefüggönyözött autóba, akkor egy meghurcolt teremtmény beszél a mindenható Atyával, s nem kegyelmet kér az őt keresztre feszíto világnak (amit a neve alapján tennie kellene), hanem pusztítást. (Grace lehetne a Kegyelem megtestesítője is; de helyette alakjában Kalóz Jenny figurája köszön vissza – Villon balladája nyomán – Brecht Koldusoperájából: Jenny, ahelyett, hogy belepusztulna a megaláztatásokba, az őt megszabadító kalózok segítségével halálra ítél mindenkit.)"(Földényi F. László, Filmvilág, 2003. december)

Plusz csavar a történetben, hogy csak a film végére derül ki: Grace-t nem fenyegette halálos veszély, pusztán apja elől menekült, aki a bűnözés útjára akarta volna visszaterelni lányát. Trier-nél Isten alteregója a gengszter-főnök, akit szintén riaszt lánya gőgös jósága. Az emberből gyilkos indulatokat szülhet, ha valaki emberként felette áll. Dogville polgárai is kisebbrendűségi érzésük kompenzálásaként akarták eltiporni Grace-t: mértéken felül dolgoztatták, éreztették vele jövevény voltát és ráadásul a városka férfi tagjai mind meg is erőszakolták, mintha ez nekik jogos szolgáltatásként járt volna.

Trier filmje modern példabeszéd, mely szándékosan merít az európai kultúra szellemi örökségéből, de szándékosan is helyezi játékterét kultúrkörünkön kívülre, így vágva arcunkba, hogy itt nem helyi jellegű kérdésről van szó, hanem az egész emberiség alapértékeit érintő problémáról. (Tagadhatatlan Dosztojevszkij és Brecht hatása.) Kórképe szerint ez a világ menthetetlenül kárhozatra van ítélve. Még a sokszor üdvözítőnek tekintett szerelem is aljas árulássá és puszta szexuális vágykielégítéssé alacsonyodik. Nincsenek őszinte emberi kapcsolatok, és nincs csábítása jónak. Érdekes, hogy a rendező éppen egy nő sorsán keresztül (ahogyan tette ezt korábbi filmjeiben: Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) nyilatkozik meg. "A nők ábrázolása elválaszthatatlan a világ ábrázolásától, és viszont. (...) Filmjeiben a kórképek valódi passióvá mélyülnek. Női Krisztusok szenvedését követhetjük nyomon az evilági siralomvölgyben." (Földényi F. László, Filmvilág, 2003. december) Ezek szerint a női princípiumok romlásásnak felmutatása mindennél inkább vonatkoztatható az egész gépezet korhadására és végzetes elveszettségére. Mintha a nő képviselné a világ működésének alapját. Megdöbbentő és kijózanító mű egyszerre a Dogville: enyhe gyomortáji fájást okoz, és rengeteg lelkiismeretfurdalást...

Sőregi Melinda

DOGVILLE- A MENEDÉK Dogville
dán-svéd-norvég-német-finn-olasz-japán-angol-amerikai dráma, 2003

szereplők: Nicole Kidman, Paul Bettany, Harriet Andersson, Jeremy Davies, Lauren Bacall, Chloë Sevigny, Stellan Skarsgard, James Caan, John Hurt
operatőr: Anthony Dod Mantle
forgatókönyvíró: Lars von Trier
rendező: Lars von Trier

Eddig innen

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

Ez is egy, azon filmek közül, amik itt lapulnak hosszab-rövidebb ideig az agyam maradékában, annyi jelzéssel, hogy egyszer meg kell néznem őket. Ahogy egyre távolabb kerülök ezen információ-darabka beégetésének idejétől, nos, mind' kevesebb felidézhető emlék kötődik magához az első impulzushoz, de a késztetés egyre csak erősödik. (Ez lenne az önbizalom: már marhára nem tudom az igazi okot, "csak" annyi lángol a memóriám helyén, hogy ezt látnom kell. S kiben bízhatnék jobban, mint önnön magamban? :)

Most jutottam hozzá. Ezt -a fenti- cikket tettem ide, mert ez mondja el leginkább, hogy mit éreztetett velem az első percekben.

Ez mi??

EZ MI??

Aztán elmúlt az első iszonyatos mértékű rácsodálkozás, és már nem láttam a felrajzolt vonalakat, viszont láttam az ajtókat, amiket nyitnak, az ablakokat, amiken bebámulnak... s láttam az embereket.

Az embereket, akik nem változnak.

Hogy is van? Nem emlékszem pontosan, tehát valószínűleg rosszul idézek, de ennyi belefér... bocs.

"Kezdem az első kettővel és ha megállod sírás nélkül, abbahagyom. Ha nem, folytatom a sort." 

(Nekem ezt jelenti. Egészen pontosan a jérhideg felsőbbrendűséget, ami az igazi "emberekből" árad az alantasabb életformák felé.)